Az idei maturandusról szeretnék beszámolni, amelyet mi, a 11. osztályos diákok szerveztünk és valósítottunk meg, hogy méltó módon ünnepeljük meg a 12. osztályos diáktársainkat, akik nagykorúvá váltak.

A rendezvény előkészítése már hónapokkal az esemény előtt elkezdődött. Tudtuk, hogy ez nem egy egyszerű iskolaünnepély lesz, hanem egy olyan esemény, amely a 12. osztályosok számára életük egyik legfontosabb mérföldköve. Az egész évfolyam összefogott, és mindenki hozzátette a saját ötleteit, hogy egy igazán különleges, felejthetetlen estét varázsoljunk.

A legnagyobb kihívás a terem díszítése volt. Hetekkel előtte elkezdtük a tervezést, és bár sok időt töltöttünk a részletekkel, mindannyian érzékeltük, hogy ez többről szól, mint pusztán egy rendezvény megszervezéséről. Különleges helyet akartunk adni a végzősöknek, ezért a terem díszítését gondosan terveztük meg, figyelembe véve a színek, a fények és a dekorációk harmóniáját. A tánctér körüli területet elegánsan öltöztettük fel, emellett különféle díszekkel is feldobtuk a hangulatot. Ahogy közeledett az esemény napja, úgy vált egyre inkább egy csapattá az évfolyamunk. A szervezés nemcsak a fizikai munkát, hanem rengeteg kreatív ötletet és közös álmodozást is magában foglalt. Mindennap azzal telt, hogy ötleteltünk, próbáltuk összhangba hozni a saját elképzeléseinket és a valóságot. Előfordult, hogy egy-egy részletért kicsit vitatkoztunk, de ez mind része volt annak a közös élménynek, amit nem felejtünk el.

A rendezvény során mi, a 11. osztályos diákok előadással is készültünk. A célunk az volt, hogy egy személyes, megható és szép műsorral köszöntsük a végzősöket. Ez is nagy figyelmet és sok energiát igényelt részünkről. Amikor először megterveztük, hogyan fogunk köszöntőt mondani a 12. osztályosoknak, éreztük, hogy ez nem egy egyszerű műsor lesz. Hiszen itt olyan emberek előtt kellett előadnunk, akikkel évek óta osztozunk az iskolai élményeken, barátságokon, nevetéseken és nehéz pillanatokon. Minden egyes mondat, minden egyes mozdulat tele volt érzelemmel, szeretettel és tisztelettel irántuk.

Amikor végre elérkezett a nagy nap, a feszültség és az izgatottság hatott át mindent. A terem zsúfolásig megtelt, a végzősök pedig ragyogtak. Ahogy elkezdődött a műsor, mi is egy kicsit megnyugodtunk, hiszen minden egyes mozdulat a közösen végzett munka és a közösen megélt pillanatok gyümölcse volt. Majd a 12. osztályosok tánca valódi fénypontja volt az est programjának. Láttuk rajtuk, hogy milyen fontos számukra ez az esemény, hogy mennyi munka és kitartás rejlik abban, hogy egy ilyen szép és megható előadással készültek. És mi, a 11. osztályosok, szívből támogattuk őket, hiszen mi is együtt nőttünk fel velük, ők nem csupán iskolatársaink, hanem barátaink is.

Végül a rendezvény során volt egy kivételes részlet is, amely igazán különlegessé tette az estét, hisz egy asztalt rendeztünk be tele finomságokkal, ahol mindenki kedvére cseveghetett, miközben falatozott. Ez az asztal igazi központtá vált a rendezvény után, hiszen itt alakultak ki a legjobb beszélgetések, baráti nevetések és egy-egy emlékezetes pillanat, ami valóban segített abban, hogy mindenki teljesen elmerüljön az ünnepi hangulatban.

A rendezvény minden szempontból sikeresnek bizonyult. A 12. osztályosok méltó módon ünnepelhették meg a nagykorúvá válásukat, mi pedig egy olyan közös élményt kaptunk, amely még sokáig velünk marad. Büszkék vagyunk arra, hogy részesei lehettünk ennek a csodálatos eseménynek, és hogy hozzájárulhattunk ahhoz, hogy a 12. osztályosok számára egy életre szóló élmény legyen ez az ünnep. Ez a nap nemcsak a 12. osztályosok ünnepléséről szólt, hanem számunkra is tanulságos volt, mivel megtapasztaltuk, milyen fontos a közös munka, az összefogás és a tisztelet, amit egymás iránt érzünk.

Ezúton szeretnék köszönetet mondani az évfolyamom nevében is mindenkinek, aki hozzájárult ennek a csodálatos rendezvénynek a megszervezéséhez és lebonyolításához. Köszönet a tanároknak, akik támogattak minket, az iskola munkásainak, akik segítettek minden lépésnél, és természetesen a diáktársainknak, akik részt vettek ezen a szép ünnepen.

Köszönjük, hogy együtt ünnepelhettünk, és hogy megéltük ezt a felejthetetlen élményt!

A XI. évfolyam nevében,

Fodor Judit, XI.A

 

A nagykorúsítás napja

 

A hangosan szóló ébresztő keltett fel minket álmunkból péntek reggel, jelezve: eljött a nagy nap. Próbára beérve, még egyikünk sem érezte, hogy még néhány óra, és elérkezik az a pillanat, amikor az újonnan tanult tánclépésekből és a rengeteg kacagás kísérte próbákból együttesen összeállt egy műsor, amilyenről hétfőn még álmodni se mertünk.

Mintha egy pillanat műve lett volna mindez, majd felgyorsultak az események: a próba lejárt, készülődés, majd vissza főpróbára… Felöltve magunkra azokat a gyönyörű ruhákat, öltönyöket, valami érzelmi lavina indult el bennünk… Majd a főpróba után azon vettük magunkat észre, hogy lassan gyűlnek a szülők, bennünk pedig fokozódott az izgalom.

Talán most először érezhettük magunkat igazán felnőttnek, mintha egy új kapun léptünk volna át, és valami megmagyarázhatatlan érzés kavargott bennünk. Hol könnyek gyűltek a szemünkben, hol önfeledt boldogság járt át minket. Tánc közben szívből jövő boldogsággal tudtunk táncolni, hiszen varázslatos pillanatokban volt részünk, amit soha nem feledünk el.

A felnőttek világa, olykor ijesztő, minket pedig ebbe az új „univerzumba” a Maturandus avatott be. (XII. A)

***

Hogyan lehetne jobban megörökíteni egy végzős évfolyam fontos pillanatát, mint egy rossz minőségű kamerával, könnyekkel, virágokkal és egy emlékezetes tánccal? Így telt számunkra a 2025-ös szalagavató, amely a balett világát idézte, kivitelezését pedig egy teljes érzelmi zűrzavar kísérte. Lehetne kezdeni a ruhapróbákkal, cipőkereséssel, majd a vitákkal, hogy mekkora sarok maradhat a táncparketten, folytatni a hosszú próbákkal, és a megfelelésvággyal, hogy elég jól táncoljunk, elég szépek, egyenesek, elég pontosak legyünk. Talán nem kell letagadnunk, hogy fárasztó volt a hetünk, olyannyira, hogy néha nem is jutott eszünkbe, hogy ezt miért tesszük: felnőttünk. A sok feszültség, koncentrálás, versengés között azonban érlelődött bennünk, hogy most mi lettünk azok a „nagyok”, akikre feltekintettünk és vártuk, hogy átvegyük a helyük.

Nem szabad sírni, mondtuk egymásnak. Holnapra feldagad a szemünk, még a smink se fogja eltakarni, figyelmeztettük egymást. Így utólag talán szólhatnánk az utánunk következőknek, hogy ne aggódjanak ezen, mert úgyis fognak sírni, ne érje őket váratlanul. És talán még rendben is van, hiszen mi is túléltük, nem csak a Maturandus hetét meg a sok sírást, hanem 12 évet egymáshoz közelségében. Üzenünk a fiatalabbaknak, hogy ne féljenek, mert minden rendben lesz. (XII. B)